2010. dec. 23.

KOCSÁR Miklós: Öregisten, Nagyisten

Jókai Anna IMA MAGYARORSZÁGÉRT című versére:

Hogy ez a kis nép el ne vesszen...



2010-ben harmadszor lett győztes az európai bélyegek között meghirdetett versenyben hazánk, ezért adok egy kis ízelítőt kiváló bélyegtervezőink munkáiból:





2010. dec. 13.

Nincs olyan magyar család

amelyiknek ne lenne világháborús áldozata...
Sokszor eszembe jutnak az Alpokba tett útjaink, közben a "hálón" tallózgatva nemcsak személyes emlékeim tolulnak fel:





Ki tudja ma már, hogy Budapesten, a Hősök terén a doberdói frontról hazahozott ismeretlen katona holtteste nyugszik?

A Magyar Monte Grappa Baráti Kör képei a MONTE GRAPPÁRÓL, ahol az olasz fronton elesett több mint tízezer magyar katonánkra is emlékeznek:




2010. augusztus 1. megemlékezés a Monte Grappa hegyén:

"Tisztelt Emlékező Közönség!
Kilencvenkét év telt el azóta, hogy az Alpokban elhallgattak a fegyverek. A hadak elvonultak, maguk mögött hagyva a háború mérhetetlen mennyiségű hordalékát, a fenséges hegyek örökre megváltoztatott arcát – és hősi halottaikat. A sok százezernyi halottat, akiket nemzetiségüktől függetlenül katonaként szólított ide a kötelesség, és fegyverrel a kezükben estek el, úgy ahogy harcos létük ősi törvényei parancsolták. Mára együtt nyugszanak a végső megbékélésben, rájuk emlékezünk, azokra, akik életüket adták hazájukért.

A harcoló és elesett katonák emlékének felidézésénél a fájdalom és a szomorúság hangja az, ami legtöbbször megszólal. Ez teljesen érthető, azonban én úgy gondolom, hogy az alpesi fronton harcolók megérdemelnek valami mást is. Ez pedig helytállásuk jogos méltatása, amit katonaként biztos elvárnak tőlünk, utódoktól.

A hegyek között vívott háború minden időkben a harc legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb fajtája. Mai kényelmes világunkban igen nehéz megérteni, hogy milyen körülmények között éltek és harcoltak a sors akaratából idekerült katonák.

Az Alpesek méltóságteljes világa a kiszámíthatatlan veszélyek hazája is. Az egymással szembenálló katonák egy olyan környezetben küzdöttek, melyben már maga a létezés is egy sajátos harc volt. Egy mindennapos harc egy olyan ellenféllel, akit soha nem lehet legyőzni, csak alkalmazkodni hozzá.

Katonaélet a hegyekben. Örökös küzdelem a sziklákkal, amikbe kínkeserves munkával kellett lyukat vájni az életet óvó fedezékért. Kövek mindenütt, melyek nappal izzó hőséget árasztottak, éjszaka megdermesztették a csontot is. Elkoptatták a bakancsot, a ruhát, véresre horzsolták a beléjük kapaszkodó kezeket. Ha gránát találta őket, ezernyi szilánkra szakadtak, széttépve a közelben állókat. Nem adtak helyt a halottaknak, hiszen hogy is lehetett volna a kőbe sírt vájni, az a hely az élőnek kellett fedezéknek. Nem termett itt semmi, gyakran még víz sem volt, a hegyek irgalmatlan munkát követeltek az utánpótlást szállítóktól.

Jól tudjuk, akik a hegyekben háborúznak, először magával a természettel küzdenek, de ebben a harcban nincs szünet, és veszteségek mindig vannak. A hegyeknek áldozat jár, a kiszámíthatatlan és váratlan viharok, kőomlások, villámcsapások, a szakadékok mindennap véradót szednek az ormok között. A tél még rettenetesebb. A méteres hó, a lavinák, a jégviharok melyekben őrjáratok tűnnek el nyomtalanul, mind-mind a hegyek végtelen, és megfellebbezhetetlen hatalmát mutatják az emberek felett.

Azonban a katonák nem hátráltak egyik oldalon sem! Állták az ellenség pergőtüzét, a sziklába vájt kavernákban, a gleccserekbe fúrt jégbarlangokban. Rohamra indultak a géppuskák ellen, öldöklő kézitusát vívtak pár négyzetméternyi helyért. Gázálarcban lapulva meredtek a feléjük hömpölygő harcigáz ködére, ami az egyik legrettegettebb kínhalál hírnöke volt. Éjszakai rajtaütéseket intéztek a szögesdrót akadályokon átkúszva a senki földjén keresztül, lesve a felfedezésüket jelző rakétát. Bunkerekbe húzódva kémlelték az ellenséges állásokat, örökös készenlétbe, várva a lángszóró rettegett, süvöltve robajló hangját, az árokba dobott gránát csattanását. Az életteret jelentő árkokban mindig lapulva közlekedtek, számítva az ellenséges mesterlövészre, és fülelve a felülről érkező aknagránátok vészjósló fütyülését.

Ez a lankadatlan és könyörtelen harc folyt a hegyek gyomrában és a gleccserek mélyén is. A műszaki alakulatok katonái mindkét oldalon emberfeletti nehézségek között vájtak alagutakat egymás állásai alá, hogy azután több ezer kilogramm robbanóanyaggal a levegőbe röpítsék azt. Az ellenséges állások sokszor csak néhány méterre húzódtak egymástól, örökös és állandó fenyegetést jelentve egymásra. A zsúfoltság betegségekkel járt, a tífusz, vérhas, kolera tizedelte a harcolók sorait.

A harc egymással, a harc a hegyekkel elképzelhetetlen terheket rótt mindkét oldal katonáira. A gépi háború minden technikai vívmánya osztotta a halált, addig soha nem látott rettenetté változtatva az Alpokat. Nehéz elképzelni, hogy ahol ma hegyek szerelmesei kirándulnak és a természet legszebb arcát mutatja, egykor úgy aratott a halál, hogy a hazatérő katonák csak a földi pokolként emlegették.

És mégis helytálltak! Ezeknek a hajdanvolt katonáknak a bátorsága, konok, mindent elviselő keménysége példa- és útmutatónak kell lennie mai világunkban.

Helytálltak minden körülmények között, mert erre kötelezte őket esküjük, a bajtársiasság, és a katonabecsület.

Az itt nyugvó katonák már nem ellenségek többé, emlékük egymás mellett él. Áldozatuk a háború rettenetére, és azokra az örök katonaerényekre figyelmeztet, melyek minden nép legnemesebb hagyományaihoz tartoznak.

Az itt tartott közös megemlékezés azt jelzi, hogy a háborúnak nincs helye soha többet országaink között, de megbecsüljük a katonahőseinket, bármelyik oldalon is harcoltak.

A Nagy Háború Alpokban húzódó frontjainak, emlékhelyeinek, temetőinek zarándokhellyé kell válnia a magyarok számára is. Itt szembesülhetnek a háború igazi arcával, és eleik valódi nagyságával.

Én most nem lehetek együtt Önökkel, így csak lélekben hajtok fejet a harcolók és hősi halottak emlékműve előtt. De kétszeresen is kötelezve vagyok arra, hogy a közeljövőben magam is elzarándokoljak a földreszállt infernó csatahelyeire. Honvédelmi miniszterként ez egyértelmű kötelességem, ehhez nem kell semmi magyarázat. A másik személyesebb jellegű, de hasonló erejű. Apai nagyapám is itt harcolt az égbenyúló hegyek között, és azon szerencsések közé tartozott, akik visszatértek szeretteikhez. Ezért írhatom ezeket a sorokat Önöknek!

Tartozunk emléküknek annyival, hogy szenvedéseik és hősiességük színhelyeit meglátogatjuk, emlékhelyeiket gondozzuk. A Magyar Honvédségért felelős miniszterként mindent meg fogok azért tenni, hogy az itt harcolók végre a méltó helyüket foglalják el a magyar nép történelmi tudatában, leróva ezzel tiszteletünket méltatlanul elfeledett katonaelődeink előtt.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Dr. Hende Csaba

a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztere " (innen: www.mgrappa.eu)



Az időpont 1913, az első világháború „előestéje”:

- Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg kijelentette: „egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen”. (Franz Herre: Ferenc József élete és kora. 2000, 448.);


Szlovéniai utunk képeiből a Predel hágó erődje:

Kobarid (Caporetto) I. világháborús emlékmúzeumában magyar emlék:

A monarchia elesettjeinek emlékére emelték a Tolminka patak völgyében a JAVORCAI KÁPOLNÁT, a külső, belső képekért a köszönet Benda Iván fotóművészt illeti.

A javorcai kápolnában a municiós ládákból készített HOLTAK KÖNYVE:



Sopron, CIVITAS FIDELISSIMA emlékmű:


Sopronban járva Gyóni Géza, I. világháborús hadifogolytáborban tragikus körülmények között elhunyt költő szobránál a feliratot böngésztük:

Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lenn nyugszik, a holt,
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt."
(GYÓNI GÉZA: SÍRVERS)


és végül:

Sík Sándor: AZ ANDOCSI MÁRIÁHOZ

Magyar búcsújárók éneke 1920-ban

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűz Máriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján,
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virasszon,
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennünk szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják,
Eléd sírjuk, magyar árvák
A mi keservünket!

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz parton, három hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

2010. nov. 10.

Stuttgartban a Daimler kórus vendégei voltunk

Már éppen elfelejtettem az éjszakai autóbuszos utazás viszontagságait!
Amikor az alábbiakat írom Budapesten, már újra dagadt a bokám a Stuttgarttól Budapestig tartó éjszakai úttól, de a sok szép élmény emléke csökkenti a kínt.
A Daimler-Benz művek kórusa idén lett húsz éves, ebből az alkalomból hívták meg a Budapesti Bartók Kórust jubileumi koncertjükre, hogy azon mi is énekeljünk.
Örömmel indultunk, útközben rövid időre megálltunk, hogy megnézzük Ulm gyönyörűen rekonstruált óvárosát, az eredeti megmaradt középkori Halász és Tímár-negyed festői utcácskáit és hídjait,, az 1370-ben épült Városházát, a gótikus katedrálist a Münstert, a városfal-sétányt és a világ legferdébb lakóházát.




a Münstert,

a Városházát,


ezek az épületek élték túl a háború pusztítását. Felfedeztük a Városháza falán a címerek közt a miénket, felette a felirat: OFEN-PEST, tehát a középkorban már velünk is kereskedett a város.

Ulm jelképe a bölcs veréb: szájában tartva a szalmaszálat a szűk lyukon átdugta, ezt meglátva a város építői már nem bontották le a városkaput, hogy a gerendát keresztben be tudják vinni a városba, hanem ők is megfordították azt. Sok-sok kedves verébszobor van Ulmban, még a Münster tornyán is. Mivel kora reggel értünk ide, ezt a gyönyörű középkori templomot csak kívülről láttuk.



Ahogy Ulmot át- meg átszövik a Duna csatornái, úgy Esslingent a Neckar csatornái hálózzák be.
Megragadó a városnak szinte érintetlen középkori hangulata.
Kellemes őszi időben érkeztünk szállásunkra, a Stuttgart melletti gyönyörű Esslingenbe, ahol a Hotel Ecoinn lett három éjszakára otthonunk.
A szálloda előtt már pezsgővel és sváb pereccel várt a Daimler kórus több tagja. Szállodánk:
épülete malom volt egykor, később átalakítva kollégium, a reggeliző terem üvegpadlója alatt látható a ma is működő, szinesre festett szivattyú, az épület áramellátását szolgálja. A várost átszelő csatornák vizét sok helyen felduzzasztva áramtermelésre használják, sok kis híd köti össze a házakat, nagyon hangulatos.








Délután kószáltunk a városban, majd este közös "Besenwirtschaft" egy közeli borpincében, jó hangulatban. Szent Mártontól elnézést kérve, kicsit előrehoztuk a Márton napi libaevést...



Másnap délelőtt a kiadós svédasztalos reggeli után a Daimler múzeumban estünk egyik ámulatból a másikba, a kiállított autók, motorok sora a kezdetektől napjainkig mutatta be a gyár, a gyártmányok fejlődését. Az igen impozáns előcsarnokból fantasztikus lifteken repültünk a nyolcadik emeletre, onnan lefelé csigavonalban haladva gyönyörködtünk a kocsikban. Az épület tervezője a holland Ben van Berkel.



A múzeumból üvegen át a próbapálya látványa:










A program zárásaként a múzeum elegáns éttermében ebédeltünk, az egyik kedves, csinos pincérlányról kiderült, hogy magyar, búcsúzóul énekeltünk neki egy "Éljen soká"-t.
Érdekes ebédem neve: Maultasche, amit szabadon asszociálva az egérke pofazacskójának fordított a Daimler kórus titkára, Edit. Valami húslevesszerű lében úszott a zöldséges húskeverékkel töltött tészta. Kikanalaztam a levest, utána salátával megettem a "pofazacskót". Ízlett.



Délután szabadprogram, hangulatos séta, sörözés is, nem túl sokáig, mert másnap, vasárnap délután már próba, majd előadás Stuttgart Musikhochschule koncerttermében.
Összpróba:



Jó hangulatú próba után nagy sikerű előadás. Az első részben egyházi műveket énekeltünk felváltva a Daimler kórussal, majd a második részben mi magyar népdalfeldolgozásokat énekeltünk. Műsorunkat vastapssal díjazták. Kodály és Bartók gyűjtésének köszönhetjük, hogy népdalaink nem vesztek el, eldugott falvakban énekelték, a városiak nem is tudtak erről a kincsről. A németek népdalaikból egyet sem énekeltek, a közönség hálás tapssal jutalmazta az előadott népszerű, jórészt amerikai slágereket...
Végül közösen Kodály: Esti dal, majd Händel: Messiás c. oratóriumából a Halleluja, zárásként a közönséggel együtt Brahms: Bölcsődal
Előadás után állófogadás, evés-ivás, néhány szónoklat, ajándékok átadása, majd megérkeztek a mentők, egy német hölgyet ájulásából nehezen tudtak visszahozni infúzió, lélegeztető készülék segítségével, majd hordágyra téve kórházba vitték.
Hétfőn reggeli után indulás Sindelfingenbe, a Mercedes gyárba. Majd' leesett az állunk, mindnyájan kaptunk védőszemüveget, hogy a hegesztésnél keletkező szikrától óvja a szemünket, nyakbaakasztható rádióvevőt, fülhallgatóval. A kísérő mikrofonba mondta a tájékoztató szöveget, saját készülékünkön állíthattuk a hangerőt miközben a karosszéria és a végösszeszerelő csarnokokban jártunk, ahol 90%-ban robotok végzik a munkát. Nagyon vágyott munkahely a Mercedes gyár, Sindelfingenben van a világ legnagyobb Mercedes gyára. Autóik 90%-át Kínának adják el. Megtudtuk, hogy hatalmas területét is felülmúlja majd a kecskeméti hamarosan megnyíló gyártelep, már háromszáz család jött Németországból betanítani a jövendő magyar munkatársakat. Döbbenetes volt a látvány, sajnos tilos volt fényképezni. Ahogy az elkészült csodaautók kigördültek!
Itt is találkoztunk magyar munkással, aki tanulni van kinn, Kecskeméten fog dolgozni, néhány szót váltottunk vele, neki is elénekeltük az "Éljen soká"-t.
A gyárlátogatás után a közeli Mercedes bemutatószalonba mentünk, fehér orchideák mindenütt, igazán méltó kiséretül a sok csodás autóhoz, ahol nem kizárólag a bőség zavara miatt mondtunk le az autóvásárlásról...









Ebédre már Stuttgartba mentünk vissza, hála Káplán Gyurinak és Erikának, akiknek a régi tanár iránt megnyilvánuló szeretete ránk is átsugárzott Danival. Georg Kaplan neves énekművész Németországban, Bach passiók, oratóriumok keresett szólistája. Kedvesen, finom ebéddel fogadtak mindhármunkat. Délután kószálás Stuttgartban, a várost a II. világháborúban szinte porig bombázták, az ötvenes években újjáépített és a megmaradt vaskos birodalmi épületek látványában nem tudtunk gyönyörködni. Vacsorára vissza Gyuriékhoz, akik elhalmoztak figyelmességükkel, majd taxiba ültünk, Gyuri kivitt minket autóbuszunkhoz, búcsú, irány haza néhány rövid pihenővel. Most várjuk a koncertről készült felvételt, amit a németek küldenek majd.

2010. okt. 22.

Keserédes emlékek egy nagy utazásról

Amikor négy éve Ausztráliában vendégszerepeltünk, nem sejtettük, hogy vendéglátóinkkal még valaha találkozni fogunk. Azóta barátainkká váltak, rendszeresen látogatnak Magyarországra nyaranta,ilyenkor minket is felkeresnek. Az évek múlásával Márta semmit sem veszítve dinamizmusából, lelkesen vonszolja végig férjét Európán, egyik héten szatmári lakodalomba rokonokhoz, másik héten az egykori ukrajnai harcmezők feledésbe merült szinterére nagyapja emlékére jelképes sírt emelve, majd zalai barátokat látogatva.
A két évvel ezelőtti bejegyzésemet néhány képpel kiegészítve újra közlöm, a többi kép látható alább: http://picasaweb.google.com/vajda.molnar

2006. október 18. Budapest: Hihetetlen kaland, mégis igaz, hogy Sydneybe utazunk, bár Ferihegyről a Lufthansa Airbus gépe ¾ óra késéssel indul. Szép napos idő, emelkedünk, megszokhatatlanul gyönyörű a Föld! Este 6 órakor a Fertő tó fölött repülünk, szendvics, bor, sör, juice és az Alpok hegyeinek látványa, még sötétedés előtt.
Münchenben rohanás a pekingi géphez, felvezető hölgy táblával irányít, mozgójárda, óriásgép az Air China Boeingje ¾ 8-kor indul. Óriáskivetítőn itt is bemutatják a mentőmellény, az arcmaszk kezelését, hogyan kell leereszkedni légikatasztrófa esetén a vészkijáraton át a tengerbe, egy felfújt csúszdán. Nemigen figyelem a részleteket, nem bízom benne, hogy túlélném. – Vacsora: hal, rizs, kompót, saláta, a sör német, a repeta már kínai, vörösbor, narancsjuice. Folyamatos reklám a kivetítőn, jó lenne ha inkább azt mutatnák, hol járunk, milyen magasan a vaksötétben. Rendnek kell lenni! Végigjár a stewardess és lehúzatja az ablakredőnyt, ½ 10-kor, ismerős a helyzet, pont mint a kínai turnénkon ahol a vonatablakot este tízkor elfüggönyözték, még a folyosói szőnyeget is felhengerítették. Szunyókálás, majd éjjel 2 órakor nyakfájással ébredek, kinn napsütés a felhők felett! A kivetítő jelzi, hogy Mongólia Sayan hegysége fölött járunk, kopár, néhol havas csúcsok, folyók kanyargó szalagja. Még az otthoni idő szerint jár az órám, ½ 3 van, egy óra múlva hozzák a kiadós reggelit, és ½ 5-kor ereszkedünk le Pekingben. A repülőtér óriási, tengernyi nyomtatványt kell kitöltenünk, vándorolni egyik ellenőrző pulttól a másikig, míg otthon ½ 8 van reggel, itt délután ½ 2, ülünk a váróban, jó lenne egy kávét inni, de jüanunk nincs, egy kávéért nem érdemes váltani.
A pekingi váróterem órái:

A mesterségesen felduzzasztott adminisztráció miatt mindenütt nagy személyzet. A WC előtt elegáns formaruhás fiatal hölgy, az előtérben 4 másik, alig mertem bemenni tőlük a fülkébe!
Várunk a beszállásra Sydney felé, még egy óránk van, tisztálkodás, átöltözés, aztán este 6 óra 15 perckor indulás! Meglepetésünkre Sanghajban ki kell szállnunk a gépből, a repülőtéri labirintusban le-föl vándorolni, újabb nyomtatványokat kitölteni, egy óra alatt végzünk is, visszaszállhatunk újabb motozás után. Úgy hiszem, Kínában teljes a foglalkoztatottság, nagy önérzettel ha mást nem, ezerszer ellenőrzött iratokat újra könyvelnek! Már ½ 11, amikor végre felszállunk és indulunk Sydneybe!
Ausztrália felett:

Eltelt az éjszaka, dagadt lábbal, ragyogó napsütésben az óceán felett repülünk, osztják a kínai lányok a reggelit. Lélegzetelállító látvány az öblökkel szabdalt part, a vízre épült leszállópálya, a város képe.
Sydney fentről:

VENDÉGLÁTÓINK
Érkezéskor mindnyájunkat a repülőtéren várnak a vendéglátó családok, kocsival „szállásunkra hajtatunk”, minket Kardos Béla visz házigazdáinkhoz kocsiján, ő vezető személyisége az ausztráliai magyaroknak, rendkívül szimpatikus, művelt, mint megtudtuk, nyomdája van, felesége tanár.
Mi Ferivel egy belvárosi 38 emeletes apartmanház 37. emeletén fogunk lakni. Szobánk, külön fürdőszobánk van, a 170 négyzetméteres lakás teraszáról és ablakaiból gyönyörű a kilátás. Vendéglátónk egy idős házaspár, bejárónőjük még a porszívózás végén tart érkezésünkkor. Alig tesszük be bőröndjeinket a szobánkba, Julika, a bejárónő – aki a háziakkal is tegeződik – minket is letegezve meséli, hogy délvidéki csángó lányként ismerkedett meg házigazdánk feleségével, Mártával, tőle tanult meg nemcsak angolul, de magyarul is helyesen beszélni. Azóta jár kéthetente hozzájuk, rendben tartja háztartásukat, több mint ötven éve. Ő bérlakásban lakik a város egy távolabbi pontján, onnan jár be már nyugdíjasként Mártáékhoz takarítani kéthetenként.
Elfoglaljuk a szobánkat, zuhanyozunk, átadjuk ajándékainkat a háziaknak és lepihenünk, végre ágyba!
Alkony ablakunkból:

Lábam elefántlábra hasonlít, úgy megdagadt, pedig járkáltam is a gépen, tornáztattam is, hiába. Ezen az első estén még vacsora előtt kettesben belvárosi sétára indulunk, az eső szemerkél, párás idő van a Cirkularig sétálunk az öbölben és vissza, mámorosak vagyunk a látványtól!
Visszatérve ünnepi vacsorával várnak vendéglátóink, ezüsttel terítve. Húsleves, vadas marha szalonnás gombóccal, sütemény, bor. Vacsoránál kellemes beszélgetés a háziakkal, akcentus nélkül, kitűnő magyarsággal beszélnek, ami mókás, az Márta szavajárása, ha valamit helyesel: „ókéééjjj” – mondja éneklő hangon. Ezt utánozza egymás közt több kórustagunk is fejhangon, tehát más kinti magyar is így beszél.
Vacsora után Antal, akit „Tonya”-ként szólít mindenki, mesélni kezdi életüket. Ő, aki most 83 éves, fiatal polgári repülőstisztként került hadifogságba, egy belgiumi bányában dolgozott két évig, majd szabadulása után Párizsba ment, onnan vándorolt ki Ausztráliába. Itt már nem volt lehetősége, hogy repüljön, hát szobafestő céget alapított. Sikeres vállalkozóként vezette cégét 80 éves koráig, ekkor egyik fiának átadta az emeletes irodaházzal együtt, ő nyugdíjba vonult. Olyan jó híre volt cégének, hogy még a Sydney Operaház festését is az ő munkásai végezték. Amint mesélte, fia már korántsem olyan sikeres, mint ő. Néhány éve kertes házukat eladták, és a belvárosban vették ezt a szép lakást. Márta a felesége bevándorlási minisztériumi tisztviselő volt, már ő is nyugdíjas, ám 75 éve ellenére hivatalos fordító és tolmács, dolgozószobájában lexikonokkal és értelmező szótárakkal körülvéve számítógépe, másoló, nyomtató, fax. Rendszeresen fogadnak anyaországi vendégeket, művészek, politikusok, papok laktak már náluk vendégként. Még a debreceni református püspök is. Így nevezetes a vendégszoba. Telefonja sokszor csörög, van úgy, hogy telefonon fordít valakinek. Láthatólag nagyon élvezi ezt a helyzetet, kicsit fensőbbségesen kezeli galambszelídségű férjét, aki szeretettel viseli ezt. Mindketten társasági, a közéletben aktívan résztvevő emberek, hazai viszonyainkat aggodalommal figyelik, naprakészen tájékozottak.
Szombaton reggel Mártával és Tonyával négyesben a piacra megyünk vásárolni, a kínai negyedben lakunk, ez Sydney „Pestje”.
Márta válogat a piacon, mi nézelődünk és megállapítjuk Ferivel egymás közt, hogy azért a mi „gagyi Titanic”-ként emlegetett Lehel piacunk rendezettebb. Hazafelé még a delicatesse üzletben vásárol Márta, magyar libamájpástétomot, a minden európai finomságot áruló cseh tulajdonos magyarul köszön. Délben az ebédhez életünkben először avokádót eszünk, finom! Márta félbevágja, magját kiveszi és citromlével meglocsolja, őrölt borssal megszórja és kiskanállal kikaparjuk. Több kórustársunk meséli, hogy ők pirítósra kenve ették. Mi még halványzöld avokádós vajat is ettünk, nagyon ízlett.
ELSŐ FELLÉPÉSÜNK
Ebéd után öltözés, fellépéshez a Magyar Házba, félórás autóút, a Budapestnél hatszor nagyobb városban. Márta piros Hondáját bravúrosan vezeti. Az ’56-os forradalom 50. évfordulójára rendezett ünnepség második részében szerepelünk, nehéz kivárni, hosszú beszédek, fűzfapoéták saját verseiket mondják el, kissé avas megemlékezések többnyire MIÉP-es stílusban. Szünet után a „Befejezetlen forradalom” c. pódiumjáték következik, egy révkomáromi színészházaspár közreműködésével. Mi a terem két oldalán felállva énekeljük „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból”.
A darab végén a terem két oldalán égő gyertyával kezünkben a szinpad elé vonul a kórus, elénekeljük a Magyar Hiszekegyet, a Himnuszt, közben kicsordul a könnyem, remeg a gyertya a kezemben, az első sorban állok. A műsor után az öltözőben többen megkérdezik, hogy rosszul vagyok-e, mert látták, hogy reszket a kezem. Nem, fáradt vagyok, mondom. Több szó erről nem esik. Meséljem el, hogy hazagondolok? Hogy hetek óta tartanak a tüntetések, a rendőri megtorlások „szolgálunk és védünk” - micsoda brutalitás! A miniszterelnöki „el lehet menni”- kiszólás, ez fáj, de nagyon.
Ottlétünk ideje alatt mondott le az ausztrál rendőrminiszter, mert egy riporter kérdésére hazug választ adott, ez kiderült, másnap lemondott.
Ausztráliában nincs joga senkinek közönyösen otthon maradni választáskor, a választás mindenkinek állampolgári kötelessége, büntetés terhe alatt.
„Amilyen virágot szakítasz, olyat szagolsz!” – ez édesanya mondása volt. Négy év múlva lehet másikat választani, ha az előbbi nem tetszik.
A sikeres szereplés után otthon bőséges vacsora. Eredmény: hányás, hasmenés, éjszaka és délelőtt, így a vasárnap délelőtti program Mártáéknak református istentisztelet az ötvenhatosok emlékére, koszorúzás a magyarok temetőjében, Ferinek alvás, nekem mosás.
Délután kórusprogram Wollongongban estig, újra hosszú beszédek, szereplésünk sikeres, a délvidéki magyarok szeretettel fogadtak, éjjel ½12-kor érünk vissza Sydneybe.
Október 23-án délelőtt a Saint Mary’s katedrálisban ünnepi szentmise keretében éneklünk, a püspök meleg szavakkal méltatja a forradalmat, a misén részt vesz Melbourneből a helyi vezetők mellett nagykövetünk is, Fodor Lajos, és az ünnepre kint lévő Szakály Sándor történész a magyar szervezetek mellett.

Püspök a szószéken:

A székesegyház kertjében egy gyönyörű virágzó jakarandafa 3 virágát emlékbe elhozom, lepréselem. A mise után az Új Délwalesi Parlamentbe vonulunk át, a műsor elején az ausztrál és magyar Himnusszal szerepelünk, utána hosszas várakozás, amit még megnyújt egy idős férfi szívrohama. Orvosok, mentősök jönnek, hordágyon elviszik, majd néhány perc múlva mi énekelünk, szép sikerrel. A színpadról lejőve az a bácsi kapja el a kezemet és csókolja meg, aki a fogadáson odajött hozzám „egy magyarországi puszit” kérni, mert ’56 óta Ausztráliában él. Hálásak voltak a kinti magyarok, hogy jöttünk. Nekünk meg ez az út életünk nagy utazása, 22 ezer km-re jöttünk otthonról! Még elmegyünk az Operaházhoz közös fényképet készíteni, a lépcsőkön az arra járó japán turistáknak elénekeljük a Dana-danát, tapsot kapunk. Az operaház emblematikus épülete a földrésznek, már hazajövetelünk után olvasom a Magyar Nemzet cikkében, hogy a világ nyolc új csodája közt tartják számon.

Hazasétálunk, vacsora, beszélgetés a háziakkal. Éjszaka Ferit a hideg rázza, kalmopyrint vesz be. Talán megfázott? Különös az időjárás, sokszor fúj a szél, hirtelen hőmérsékletváltozás teszi próbára az embert.
Másnap reggel Márta mutatja az internetről letöltött aggasztó hazai híreket, mire megyünk haza? A program közös városnézés kórustársainkkal, a hazai hírekről nem beszélünk, megosztott a társaság, mint otthon – csendben aggódunk. Járjuk a várost, kimegyünk a kikötőbe, utazunk a belvároson körüljáró magasvasúton, a monorailen,
felmegyünk a Sydney Tour 350 m magas tornyába, onnan nézzük az alattunk csodálatosan kitáruló várost öbleivel, felhőkarcolóival, sok csodájával. Feri felfedezi, hogy a torony körkilátójából a mi Pitt Streeti házunk is látszik, sőt le is fényképezi.
Rohanás az esti közös próbára a Beethoven kórussal, próba után ajándékot kapunk tőlük, majd a fényárban úszó utcákon félórás sétával hazaérünk.
25-én reggel az Internetről kinyomtatott riasztó hazai híreket elolvasom, Feri a házigazda Tonya szíves ajánlásával unicummal kúrálja a gyomrát. Délelőtt vonattal, kisbusszal a koalaparkba megyünk, Ausztrália különleges állataival találkozunk, olyan közelségben, hogy a kengurut, koalát megsimogathattuk. Délután a Szent Erzsébet otthonban sikeres koncert az öregeknek, kertjében ’56-os emléktábla avatás, Himnusz. Visszafelé Kardos Béla, a magyar közösség egyik vezetője visz kettőnket kocsiján feleségével, útközben az olimpiai parkot is megmutatják. Nagyon szép, gyönyörű parkok, fasorok, szökőkutak, tó, testnevelési egyetemen sok diák, az ő unokájuk is ott tanul. Szállodák, uszodák, sportcsarnokok, külön város a városban. Az olimpia után is nyereségesen működtetik, az olimpiai falu lakásait eladták, igen kelendőek voltak. A falu utcáit olimpikonokról nevezték el, az Egerszegi utca mellett mentünk el! Az olimpiai csarnok körvonalait 37. emeleti ablakunkból látjuk. Kardoséktól a vasúti megállónál válunk el, a Citybe önállóan utazunk, lassan meg is tanulnánk közlekedni ebben a hatalmas városban. Vacsoránk már hármasban Tonyával, húsleves, marhasült, dinnye, bor. Aztán Tonya emlékirataiból olvas fel Ferinek, konyak, likőr, előtte mosás, rövidesen megyünk aludni. Márta két felnőtt lányunokájával egy francia étteremben tölti az estét, ez rendszeres, így találkoznak az egymástól távol élő unokatestvérek.
26-án, csütörtök reggel emeletes vonattal indulunk a Nagy Vízválasztó hegység központjába Katoombába, a Blue Montains központjába. Tényleg kékek a hegyek, az ok, hogy az eukalyptus fákból kiváló apró olajcseppek a levegőben lebegve kék felhőt alkotnak.
A három nővér szikla:

Rövid gyalogtúra, csodás a liánokkal, óriásfákkal találkoznunk, aztán libegő, és a világ legmeredekebb siklójában ülve elfelejtek félni, olyan gyönyörű a hatalmas sziklaszorosban a száguldás lefelé! Csoda, gyönyörűség! A vízeséshez nem megyünk el, hiába híres, három éve nem volt annyi csapadék, hogy a vízesés vízesés legyen.

Megtudjuk, hogy a koalák aluszékonyságát az eukaliptusfa leveleinek altató hatású anyaga okozza. Ha nem alszanak,a leveleket rágcsálják. Este haza Sydneybe.
26. péntek: Délelőtt a tengeri aquáriumot, óceánáriumot csodáljuk, apró ajándékokat vásárolunk az itthoniaknak, majd újra utazunk, egy másik magyar közösségbe kisbusszal, fiatal pap visz minket, többeket meg a vendéglátó családok saját kocsijukon. Útközben ő is átvisz az olimpiai falun, megmutatja az önkéntesek emlékoszlopait, ők sok ezren díjazás nélkül dolgoztak az olimpiai játékok alatt, nevük megörökítve, bevésve az emlékoszlopokon. - Eszembe jut, hogyha mi nem mondtunk volna le a világkiállítás megrendezéséről, micsoda élmény lett volna a mi fiataljainknak is a sokféle önkéntes munka, idegenvezetés, lelkesen tanultak volna nyelveket is, a világkiállítás egyéb hasznát nem is említve! - Sok érdekeset mesél, elmondja, hogy a vízhiány nagy gondja Ausztráliának, folyói rövidek, gyors lefolyásúak. Sydney lakossága évente tetemesen nő, a városból kiköltözők száma 30 ezer, a beköltözőké150 ezer, havonta! Ezért hatalmas felhőkarcolókat építenek, ahol azelőtt a belváros csak hivatali, üzleti negyed volt, mára már óriási lakóházakkal teli és folyamatos az építkezés, új városrészek is egyre nőnek ki a földből. Ázsiaiak családjai összefogva segítik egymást az ausztráliai letelepedésben, összeadják, kölcsönzik egymásnak a vállalkozáshoz szükséges összeget, aztán, ha beindul az üzlet, kihozzák családtagjaikat, visszafizetik a kölcsönt. Egyfajta „kaláka” szerint telepszenek át Ausztráliába, mint ahogy nálunk volt szokásban a házépítésnél segíteni egymásnak. Szorgalmasak, nincs velük baj, az ausztrálok a közelkeletiektől félnek. Meséli papunk, hogy egy muzulmánt több nő megerőszakolásával vádolva elfogtak, azzal védekezett, hogy náluk nem bűn egy fehér nőt megerőszakolni, aki lengén öltözik, mert a macska is megeszi az elé tett nyers húst. Szemléletes példáját nem méltányolta a bíróság, bebörtönözték.
Délvidéki magyaroknál sikeres fellépés után vacsorát kapunk, éjfélre jutunk ágyba, kocsival hoz haza Olga és Mikes Márta, két öregasszony, akik sántikálva jöttek hatalmas autójukhoz. Márta bravúrosan vezeti kocsiját az éjszakában, közben vidáman beszélgetünk. Itt minden vénasszony ilyen vagány? – ezt csak gondolom, nem kérdezem tőlük. Közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, bizonyára köze van ehhez anyagi gondoktól mentes életüknek is, és az ausztrál kiegyensúlyozott demokráciának. Nagymamaként sok közéleti munkát végeznek, jönnek-mennek a világban, segítenek, ahol tudnak, és derűsek.
27. szombat: Városházi próba délelőtt a Beethoven kórussal, délután koncert, erre vendéglátóink nem jönnek el, ez az angol származásúak évente megrendezett show elemekkel tarkított ünnepe:

A zsúfolásig megtelt városházán a közös produkció mellett egy önálló darabbal a Bartók kórus is szerepel.
Békében él egymás mellett a különböző nemzetekből jött bevándorlók közössége, mindenki úgy ünnepel és azt, amit akar.
Márta és Tonya ragaszkodik magyarságához, az ausztrál állampolgárságot is csak 6 év után vették fel, a brit uralkodót nem tekintik királynőjüknek. Ők ragaszkodnak magyarságukhoz, még unokáik is beszélnek magyarul. Hiába a csodálatos Sydney, Tonya megjegyzi, hogy a legszebb város Budapest.
Vacsora előtt még kimegyünk Ferivel kettesben a kikötőhöz, a Rock’sban, az eredeti telepes város felújított utcáin sétálunk és fényképezünk, és sörözünk.

Majdnem vánszorogva a fáradtságtól érünk haza, vacsorázunk, majd lefekvés előtt az internetről kinyomtatott hazai híreket olvasom, nem éppen altatónak valók...
28. vasárnap: Egy órával előreállítják az órákat, kezdődik a nyári időszámítás. Furcsa nekünk: a kirakatokban nyári ruhák, fürdőruhák és karácsonyi dekoráció, az utcán „nyári Mikulás” csalogatja a vásárlókat.
Reggel még egy e-mail haza, utána még apróságokért leszaladunk a boltba, aztán Márta kocsival levisz az óceánhoz, Tonya nem jön velünk, valakit vár, aki segítséget kérni jön hozzá, bevándorolni szeretne Ausztráliába. Nehéz ügy, fiatalnak és keresett szakmával rendelkezőnek kell lennie a jelentkezőnek. Pontrendszert állítottak fel, a jelentkezőknek, ennek kell megfelelni. Jó szakmunkásból nagy a hiány, heti 500 ausztrál dollárt keres egy átlag munkás. Lakást, akinek munkája van, fizetéséből törlesztve 7%-os kamatra hosszúlejáratú kölcsönnel, 15% saját készpénzzel vásárolhat. Egy kórustársunk még alig érettségizett fia turistaként állandóan hosszabbítja a kinti tartózkodását oly módon, hogy újabb és újabb tanfolyamokra iratkozik be. Amíg tanul, nem utasítják ki az országból. Jelenleg a fiú szörftanfolyamot végez, egy barátjával osztja meg bérelt lakását, éttermekben mosogatással keresi kenyerét. Hazajönni nem akar.
Az ÓCEÁN lélegzetelállító! Bondi Beachre megyünk, fúj a szél, hideg a víz, fürdeni nem lehet, csak a szörfösök bírják. Feltűrjük a nadrágszárat, levesszük a cipőt és lelkendezve tapossuk a finom homokot. Jönnek a hullámok, tarajosan, fehéren, mögöttük a végtelen kék Csendes óceán. Mint a gyerekek, úgy élvezzük, ha elérnek a hullámok, feltűrt nadrágszárunk is vizes lesz.

Fényképezünk, egy nylonzacskóba néhány marék homokot, apró kagylót begyűjtök emlékül. Márta még körbekocsikáztat a luxusnegyedeken, aztán haza. Útközben nemcsak a jakarandafák gyönyörű lila koronáját, a norfolk fenyőket, hanem a sok-sok pompázó virágot is megcsodáljuk.
Hajóról a kedvencem, a jakarandafa:

Gyönyörű virágú kaktuszból letör Márta egy darabot, hazahozzuk, itthon Feri elülteti, tervezgetem, hogy szaporítjuk, adhassunk a családnak belőle, főleg Zsófika a nagy kaktuszkedvelő, csömöri sziklakertünket is ő ápolgatja lelkesen. Délután közös hajókirándulás az öblökben a Beethoven kórussal, este az utolsó fellépés az újabb délvidéki magyar klubban, siker, vacsora, és már nagy-nagy fáradtság!
29. hétfő: kora reggel csomagolás, készülődés haza, Mártáék kivisznek a repülőtérre, 10 óra múlva lesz otthon annyi idő, mint itt most, délelőtt 10 óra.
Felszálltunk!
Búcsú Ausztráliától:

A tengerre épült kifutópályát elhagyva a part mentén haladunk, nem győzöm a fényképezést. Búcsú Ausztráliától, már erdők, sivatagok, szavannák fölött repülünk, teli hassal ebéd után: marhapörkölt, rizs, sárgarépa, uborka, és ráksaláta, vegyes gyümölcskompót, zsömle, vaj, mangójoghurt, sör, narancslé. Órám ½ 5-öt mutat, amikor az óceán fölött a napfény a víz hullámait rózsaszínűnek mutatja, közben kicsit himbálózik gépünk. A kivetítőkön valami krimit vetítenek, kár, hogy nem azt, hol járunk! Most mutatja a kivetítő: 11582 m, -50°F, 16óra 45perc, valahol Darwin után járunk. Közben az amerikai krimi után kínai következik, míg újra szárazföld fölé érünk, kattogtatom fényképezőgépemet. Gyönyörű! ¼ 7-kor Észak-Celebesz fölött 11734 méteren repülünk, Manila irányában kint -50°F. Molucca tenger és Celebes tenger fölött haladunk, 11887 méter magasan, „S” alakú sziget fölött, kint -61°F. Manado fölött repültünk, Észak-Celebes sarkán ragyogó napsütésben, este 7 óra, megyünk a Nappal Keletről Nyugatra, hozzák az italt, vacsorát, finom, választékos, gazdag.

Éppen ½ 8 van este, a kijelző mutatja: 3 óra időeltérés, nem igazítom az órámat, forró a kávé, légörvényben táncol a gép, amíg meg nem iszom a kávét, nem landolhatunk az óceánban! A Dél-Kínai tengerre érünk hamarosan, ha érünk. A második doboz sört is megiszom, és közben táncol a gép. Feri jön a hírrel, még 3 óra múlva szállunk le Sanghajban…, ha leszállunk. Addig amerikai családi vígjáték megy a vetítőn, blőd, már másodszor vetítik. ½ 9: táncol a gép, valami rémlik olvasmányaimból, hogy a Dél-Kínai tengeren sok a vihar…Hongkong közelében érjük el a szárazföldet. 1/2 10-kor Kína partvidékét fényképezem, 8991 méteren járunk, -22°F, mint egy kivilágított terepasztal – már teljes sötétség van. Háromnegyed óra múlva Sanghajban ereszkedünk lefelé.

Végigcsináltatják velünk újra a hosszú cirkuszt, papír, papír, pecsét, kilométeres vonulás a folyosólabirintusban, majd 23 óra 50 perckor újra beszállunk Peking felé, ez az aktuális időzóna szerint három órával kevesebb. Hajnali ½ 3-kor érkezés Pekingbe. Újabb ellenőrzések sora, motozás, még a szandált is le kellett vennem dagadt elefántlábamról. Eredmény, hogy a vámosok ládája megtelt a Bartók kórus tagjaitól elvett 1-1 üveg ausztrál borral, amit az ausztrál kórustól kaptunk ajándékba. Szilveszterezhetnek a mi borunkkal. Hajnali 4 óra, várakozás, várakozás. Végre 6 órakor indulás Frankfurt felé. Úgy érzem, időtlen idők óta repülünk Ázsia felett, hol szunyókálva, hol ébren, lábamat ugyan tornáztatom, de feszül, formátlanná dagadt. A homályban órámról 11-et olvasok le, de hogy mennyit kell még itt ülni nem tudom. Aztán hallom a stewardessek motozását, valami, italt, ételt hoznak nemsokára. Ezen az óriásgépen középen ülünk, nem tudok kinézni, az ablakok besötétítve.
Jekatyerinburg, Omszk, Moszkva fölött repültünk még a sötétben, az utolsó kínai reggelit még elfogyasztjuk, végre közeleg Frankfurt felé Boeing 777-es óriásgépünk.
Hazai idő szerint reggel ¾ 7-kor átesünk a motozáson, csomagellenőrzésen, egy óra múlva a Lufthansa 150 fős Airbuszával óriási őszi ködben indulunk BUDAPESTRE. Másfél óra múlva Ferihegyen landolunk, csomagjainkat átvesszük, irány haza.
Ez volt közös életünk 25. külföldi útja, életünk legnagyobb utazása!