2012. jan. 30.

Győr a vizek városa januárban

Micsoda madár a Rábca partján, de nem kék a lába (mint a népdalbélié), pedig a hideg miatt akár kék is lehetne...

Ha Péter fiunk nem lógna sokat a világhálón, nem nyert volna utazási utalványt, nem utaztunk volna januárban Győrbe.
Szép emlékeket őriztünk a városról, de újra ott kószálni nem januári hidegben terveztük...
Nem bántuk meg, sőt, nagyon tetszett a város.
Szobánk ablakából a Városháza, ami két év alatt épült fel a lokálpatrióta Bisinger József üvegesmester szülővárosára hagyományozott vagyonából 1896-1898.
A kiváló hazafi még számtalan jót tett a város lakosaiért, óvodát, kórházat építettek adományából. Fehér márvány szobra a főlépcsőházban áll, emlékét park, és utca neve is őrzi.



Megnézhettük a Városháza dísztermét is, bár a portás nem akart felengedni, de akadt egy segítőkész ottani alkalmazott, aki kalauzolt minket.

Fagyhalál ellen ebben a vendéglőben töltekeztünk némi alkohollal:
Ízelítő a látottakból, a várban középkori alapokra épült székesegyház:
A székesegyház falán emléktábla a győri hősöknek:

A székesegyház Héderváry kápolnája szentélyének üvegablakain szent István, szent Imre herceg, boldog Gizella, szent Margit, szent Erzsébet, szent László ábrázolás Sztehlo Lili munkája
a szentély közepén szent László hermája

Ha sötétre sikeredett, akkor is megmutatom közelről, kattints a képre, úgy jobb:

szemben szent László hermájával a mártír boldog Apor Vilmos püspök vörösmárvány síremléke Mattioni Eszter hímeskő faldíszítésével


Mit gondolhat rólunk a Hotel Rába szobaasszonya? Álmomban sem hittem volna, hogy ha két éjszakát töltünk egy szállóban, az első éjszaka után, amint kitesszük a lábunkat a szobából, jönnek rendet tenni. A hideg miatt úgy döntöttünk, mielőtt útrakelünk az állatkertbe, jobban felöltözünk. Feri magára vette a pizsamafelsőt, a háta fázós, én a pizsamanadrágomat vettem fel a nadrágom alá. Így vágtunk neki a kirándulásnak.
Magyar gyártású busszal utaztunk a Xantus Jánosról elnevezett állatkertbe, sok sikert kívánva a gyártóknak az újabb és újabb gyártmányaikhoz, talán megvalósul, hogy magyar buszok futnak majd országszerte. CREDO, ezzel a névvel muszáj hinni...


Szégyen, hogy ezeknek a kis virgoncoknak se tudom a nevét...


Ezek pedig a kis földön futkosók, talán szurikáták? odarohantak a kerítéshez, ugrándoztak, vékony hangocskájukon talán azt mondták kórusban: nem szép, hogy a nevünket se tudjátok!
"engem csak a majom érdekel..." - nem így van, de ezt legalább felismerem, a rokonság miatt...


Délután, szobánkba lépve bosszúsan állapítottam meg, hogy az elvágólag rendezett ágynemű tetején Ferinek gondosan összehajtva a pizsamanadrágja, az én oldalamon pedig ott virít a szabályosra hajtogatott pizsamafelsőm. Kínosan nevetve megjegyeztem: mit gondolhatnak itt rólunk, hogy olyan csórók vagyunk, hogy kettőnknek van egy pizsamája, és az sem összeillő?
Járjuk a várost, lesétáljuk a svédasztalos reggelit, a bőséges vacsorát, sajnálkozunk, hogy színházba nem mehetünk, mert csak szombaton este lesz a bemutató, akkor mi már Pesten leszünk. Még itthon kinéztem, hogy Háy János: Gézagyerek c. darabját adják. Nézelődünk a színház előtt, benézünk az előcsarnokba, hogy legalább azt láthassuk, aztán "próba szerencse", a pénztárnál sajnálkozunk, olyan szívhez szólóan, hogy az esti zártkörű főpróbára ingyenes belépőt kapunk! Vacsora a közeli szállónkban, aztán irány a Győri Nemzeti Színház, a közönség már ott kavarog, a csarnokban az autista fiatalok munkáiból kiállítás, amelyet majd másnap nyitnak meg ünnepélyesen, a nagy nézőtér majdnem tele.
A darab egy autista fiúról szól, aki munkát kap, futószalagot kell naphosszat figyelnie, ahogy kővel megrakodva halad előtte, baj esetén a piros gombot megnyomva megállítani a futószalagot. Büszkén jár dolgozni a "kőnéző", fontossága tudatában, míg elfogy a türelme az eseménytelenül pergő napok során, nem kell soha megnyomnia a piros gombot. Munkatársai megsajnálják, segíteni akarnak a fiúnak, hogy végre történjen valami, de a tréfa, amit kieszelnek, balul sül el.
Végül a fiú már nem hajlandó munkába indulni, visszazuhan a tétlenségbe, özvegy édesanyját kérdezi a darab végén:
Ha a világban elromlik valami, az Isten kijavítja?
Az anya válasza: nem tudom, kisfiam.
Az autista fiút játszó győri színész, Posonyi Takács László hosszú időn át járt a Győr környéki otthonba anyagot gyűjteni nem könnyű szerepéhez, az ottani fiatalok bizalmát is megszerezve. Döbbenetes alakítás az eredmény. Az anya szerepében vendégként Pásztor Erzsi alakítása is emlékezetes.
Forgács Péter rendezte a darabot, a díszlettervező is megérdemelné neve említését, de nem tudom ki volt, mindenesetre nagyon hatásos volt a díszlet is, a lakásbelső, az utca, a "kőnéző" munkahely a futószalagon tovazörgő kövekkel.

Ízelítő városi sétánk látnivalóiból:
A bencés gimnázium előtt áll Jedlik Ányos és Czuczor Gergely szobra:
Múzeum paloták

Ma Xantus János múzeum, az egykori pannonhalmi főapát palotája:


Széchenyi tér:

A sétálóutca tengelyében a vizek városához illő csónakos szobor:

Kisfaludy Károly szobra:


A karmeliták temploma:



Még a déli vonatindulás előtt megnéztük a távolsági autóbusz pályaudvarnál az egykori hányattatott sorsú Frigyes-laktanya mára impozáns épületegyüttesét, a Leier City Centert.
Besétáltunk a központi épületbe, a portás jóvoltából ki az udvarra, ahol ma irodaépületek, lakóépületek vannak, és mélygarázsok a gyönyörű park alatt.
Gyorsvonattal haza, itt a vége, fuss el véle!

2012. jan. 22.

Kiállás Magyarországért

"Ne bántsd a magyart!" -majdnem félezer éve sikoltotta világgá a törökverő Zrínyi Miklós költő és hadvezér, majd, hogy késő századok se felejtsék, Kodály írt nagyhatású kórusművet Zrínyi szózata címmel.
Többszázezres tömeg áradt tegnap délután és koraeste enyhe, szélcsendes időben végeláthatatlan sorokban, fiatalok, öregek, gyerekek, tolókocsisok, babakocsisok, rolleres apróságok, apjuk nyakában ülő kicsik, szülők, nagyszülők, unokák.
Két órán át álltunk a rendkívül széles Alkotmány utca sarkán, ahol a tömött sorokban vég nélkül áradó tömeg látványa megrendítő volt.
Méltóságteljes menet vonult a parlamenthez népdalokat, Kossuth-nótákat, a Magyar szentek himnuszát ( Isten, hazánkért térdelünk elődbe) énekelve, többször skandálva: két-har-mad, két-har-mad.
Végül a Szózat eléneklése után ki-ki hazament. Méltóságteljes, felemelő kiállás a kormány és Orbán Viktor mellett.

„Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé. A mi nemes szabadságunk ez ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum, vel moriendum est” (Zrínyi Miklós)

Az eső is csak akkor kezdett esni, a szél feltámadni, amikor már véget ért a demonstráció, itthon néztük a tévé tudósításait....






2012. jan. 7.

AKIKRŐL NEM FELEJTKEZHETÜNK EL

Üzenet a szobából:

SESÍRUHÁMSESÍCIPŐMSESÍSEHÓ

így aztán olvasok, tallózgatok, egy-egy kincset, egy-egy friss élményt megosztok.
Képtárnézegetés közben ráakadtam Nőtincs, a nógrádi kis falu I. világháborús emlékművére, feliratán az elesettek közt Babka Károly nevére.


Anyai rokonom volt, akiről semmit sem tudok. Hány és hány ezer frontokon elesett, fogolytáborokban elpusztult, eltűnt magyarra kéne emlékeznünk!

Napjainkban ASINARA, a SZAMÁR-SZIGET az egykori fogolytáborok, majd börtönök gyönyörű mediterrán szigete nemzeti park, ahol csak korlátozott számú turista meghatározott útvonalon, vezetővel mehet a különleges növényzetet és a kószáló albínó szamarakat csodálva.

A vezető nem szívesen hallja az érdeklődést a magyar emlékek iránt, igen szűkszavúan válaszolgat, olvasom a nemrégiben ott járt Margittai Gábor írásában
(Monarchiás haláltáborból a maffia börtöne - Magyar hadifoglyok a szardíniai Szamár-szigeten)
Amikor a fogolytáborokat felszámolták, a szigetet kiürítették, amit lehetett elvittek.
Mára csak Lőrinczi László A Szamár-sziget foglyai c. írásából tudjuk, hogy régi olasz folyóiratban látta fényképét annak a monumentális szoborcsoportnak, amelyet ott raboskodva fogolytársai emlékére alkotott Nemes Ősz György szobrászművész.
A Campo Perdu nevű (központi fekvésű) táborban már csak az alapja van annak a nagyméretű szobornak, hála Ferrari tábornoknak, megmaradt a fényképe.
A négy-öt méteres magasságú mű alapvető koncepciója az, hogy egy megalázott, emberi méltóságából kivetkőzött tömegből magasra emelkedik egy hősi figura, a harcoló-küzdő férfi.
A szobor címe: A nagy utazás. Fényképét sajnos nem találtam a világhálón...

Gyönyörű vállalkozás volt a szerbiai via crucis viszontagságainak a kőbefaragása! Ferrari tábornok is azt írja, hogy a szobor nem közönséges művészi érzékenységről tanúskodik.
Asinara, a szardíniai Szamársziget elfeledett magyar foglyairól a nemrégiben túl 90. évén elhunyt Lőrinczi Lászlótól:
"Még egy hétig kellett várakozniuk vízben-esőben, amíg sor kerülhetett a behajózásukra. Naponta egyetlen kanálnyi lisztet vagy rizset kaptak táplálékul! Eljött a karácsony is. A szerbek tíz fogolynak húsz kanálnyi lisztet (természetesen nyers lisztet) és egyetlen kerek komiszkenyeret utaltak ki (igen, tíz embernek egyet) a szeretet ünnepére. A halálesetek száma ijesztően megnőtt ezekben az utolsó napokban. Hét napi éhezés után kaptak végre egy-egy kenyeret és egy-egy adag húst az olaszoktól; de az őrséget továbbra is a szerbek gyakorolták, az utolsó pillanatig. A kikötő előtt, hatalmas sártengerben várták a foglyok a behajózást, szörnyű körülmények között. Már nem is voltak emberek, hanem állatok, akik tépték-marták egymást egy darab kenyérét, leütötték a gyengébbeket, mindenükből kifosztották őket, és előfordult, hogy még a kannibalizmustól sem riadtak vissza. (Ezzel kapcsolatban az olasz hatóságok később vizsgálatot folytattak, és találtak is tanúkat, akik megerősítették ezt a szörnyűséget.) A szerb katonák az utolsó pillanatig folytatták a motozást, azaz mindent elvettek a foglyoktól, amit csak lehetett főként a lábbelifélét, és bikacsökkel verték azokat, akik megpróbáltak ellenállni.

Mindezek a dolgok elhalványultak azokhoz a szenvedésekhez képest, amelyeket azoknak kellett elviselniük, akik Kelet-Szerbiából, a bolgár határ közeléből indultak neki a nagy útnak állítja az emlékező. Ötvenhat napos, erőltetett ütemű menetelésük során fejenként mindössze 6 kg 80 deka kenyeret, 3 kg lisztet, 7 krumplit, 4 kanál nyers rizset és másfél dekányi húst kaptak ellátmányul. Elképzelhető, hogy a túlélők milyen állapotban érkeztek meg Valonába! És hogy miként és mivel egészítették ki a táplálékukat, azt el sem tudjuk képzelni.

Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy ez a teljesen lerongyolódott, piszkos, fizikailag a nullára süllyedt sereg már a behajózás előtt tele volt kolerással. A több napos várakozás amelynek folyamán az olaszok némileg besegítettek a foglyok táplálásába, talán éppen azért volt, hogy a kolerások elhulljanak, s csak az egészségesek folytassák az utat.
Gyógykezelésről szó sem lehetett, de még egészségügyi ellenőrzésről sem. De a kolerának hosszú, körülbelül kéthetes lappangási ideje van, tehát nagyon sok fogoly betegen szállott hajóra. Az elszállítást öt-hat hajó végezte, némelyik többször is megfordult Valona és Asinara között. Az út három-négy napig tartott.
Ma már lehetetlen megállapítani, hogy a hajózás idején az olasz legénység hány holttestet dobott a tengerbe, minden különösebb ceremónia nélkül. Előfordult, hogy egyik-másik hajó halottakat jelentett megérkezésekor. Ezeket a sziget parancsnoksága kénytelen volt visszaküldeni a nyílt tengerre, hogy ott megszabaduljanak a tetemektől. Ám az is megtörtént, hogy a visszafordított hajó nem távolodott el elég messzire; néhány nap múltán a tenger kivetette a hullákat a szárd partra, ami rémülettel és borzalommal töltötte el a lakosságot. Tiltakozására a sassari kerületi prefektus több hétre halászati tilalmat rendelt el az Asinarát környező vizekben, amelyek a háborús körülmények közepette meg éppen jelentős mértékben biztosították az élelmet az egész vidéknek, s természetesen a már partra szállított hadifoglyoknak is. (A tilalom 1916 január közepétől február elejéig volt érvényben.)

Emlékezőnk 1915. december 29-én szállt hajóra Valonában, az olasz katonák ígérgetései ellenére bizony étlenül. Az Armenia nevű gőzös vette a fedélzetére sok száz társával együtt. Enni nem kaptak, de a tudat, hogy megmenekültek a szerbektől, mindenért kárpótolta őket. Reggel már reszkető tagokkal álltak sorba az ételért; amely nagyon szűkösnek ígérkezett első látásra is; egy kis laska volt, hozzá darabka kenyér, vagy maréknyi rizs. Miért? Valószínűleg azért, mert az olasz orvosok tudták, hogy a kiéhezett társaság nyomban megbetegszik, ha túlságosan megrakja a bendőjét. Mondom, valószínűleg, de az is lehet, hogy ez volt az előírt ellátmányuk. A foglyok mindenesetre nem sokat törődtek az okokkal, hanem feldühödve, vadul vetették magukat az ételre, és pillanatok alatt befalták. Nemsokára úgy kitört a rettenetes hasmenés, hogy a latrinák előtt tolongva várták sorukat az emberek, és néha tettlegességre is sor került egy helyért. A hajón elképzelhetetlen bűz uralkodott. Csak másodnap kerülhetett sor tisztálkodásra, amikor is az olaszok zubbonyokat, nadrágokat, bakancsokat és fehérneműt osztottak szét a foglyoknak. Érdekes, az emlékező külön kiemeli, hogy egy-egy nagy zsebkendőt is kaptak. De közben már szaporodtak a halálesetek.

Január 2-án szálltak partra Asinarán, mintegy négy kilométernyire attól a helytől, ahol épületeket láttak. Ott, ahol a szárazföldre tették lábukat, csak bogáncsos-köves pusztaság várta őket.
Az első pillanatokban lehetetlen volt megállapítani a partra szállított emberek számát, valamint a betegekét, akik nyomorultul adták ki lelküket, bajtársaik közönye közepette. Azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy kivigyék a halottakat a sátorból, hanem mellettük aludtak. Sőt, a szenvedéstől és nélkülözéstől lealjasult emberek nem átallották elrejteni a holttesteket, hogy megszerezhessék a nekik járó ételadagokat. És ha ezt már nem folytathatták, mindenükből kifosztották őket, és meztelenül cipelték ki a szerencsétleneket a puszta mezőre. Úgy tetszett, hogy az éhségüket egyszerűen lehetetlen kielégíteni: ehhez a kiosztott adagok nem voltak elegendőek. És szörnyű volt nem egyszer látni, hogy a vállukra vették mocskos rongyokba burkolt baj társukat, s miközben azt mormogták: marad (beteg), a kezüket nyújtották a beteg bajtárs kenyérdarabjáért, holott az már napok óta halott volt.

Az általános emberi állapotok csak nagyon lassan változtak meg: kezdtek kialakulni a rendezett táborok, megkezdődött a főzés és az egészségügyi ellenőrzés. De pusztított, még hónapokig pusztított a foglyok között a kolera.
A legnagyobb feladat G.P. Ferrari tábornokot, a sziget új parancsnokát várta. Higgadtan, példás lelkiismeretességgel látott neki a megoldásuknak, és pontos naplót vezetett az eseményekről, valamint a foganatosított intézkedésekről, már 1915 decemberétől, amikor gyakorlatilag kezdte átvenni a helyi parancsnoki teendőket Marini tábornoktól.

Ezt a naplót később, tíz évvel a háború befejezése után 1929-ben ki is adta Rómában, fényképek kíséretében. Ritka könyvnek számít, de az esetleges kutató-utódokra gondolva ide jegyzem, hogy tanulmányozható a római és a nápolyi Nemzeti Könyvtárban, valamint a cagliari Városi Könyvtárban. A szerb fronton fogságba esett osztrák magyar katonák sorsát illetően ez a Jelentés (Relazione) a legfontosabb és leghitelesebb kútforrásnak tekinthető, s nem lehetünk eléggé hálásak érte Ferrari tábornoknak."

A Szamársziget tömegsírjaiból a 30-as években gyűjtötték össze a csontokat, az osszárium, ahol elhelyezték az osztrák-magyar katonák csontjait. Az épületet úgy konstruálták meg, hogy úgyszólván nincs szüksége belső világításra, a hatalmas üvegtárolók kívülről is jól láthatók.




Az alábbi idézet Margittai Gábor írásából való:
"Luca Gorgolini fiatal bolognai történész az I. világháború egyik legdrámaibb történetének tartja az asinarai odisszeát. Néhány hónappal ezelőtt könyve jelent meg I dannati dell' Asinara (Asinara nyomorultjai) címmel az "ördög szigetéről", amelyben korabeli dokumentumok, levelek, tanúvallomások, emlékiratok,az albániai olasz expedíciós erők és az őrök beszámolóialapján rekonstruálja az eseményeket és a körülményeket. Kérdésünkre Gorgolini úr megerősíti, hogy Asinarát az olaszok tökéletesen kiradírozták az emlékezetükből. Kutatásai szerint is egyébként 2400 magyar katona volt a túlélők között, akiknek az állapotáról többek között a magyar Schatz Róbert pszichiáter számolt be - a sassari őrültekházába zárt bajtársakról jegyezve föl adatokat."

2012. jan. 4.

HŐSÖK KIRÁLYOK SZENTEK - A magyar történelem képei és emlékei

Borongós január eleji délelőtt, álldogálunk a Nemzeti Galéria előtt, nyitásra várva alig egy tucatnyian. "Színházi tízperc" múltán kissé türelmetlenül, míg végre nyílik a kapu, beengednek a kiállításhoz.



Elsőként sietünk fel Munkácsy HONFOGLALÁS című festményéhez, mivel fényképezni tilos, a hálóról kölcsönzöm a képet:


Sokáig állunk a monumentális festmény előtt, aztán gyönyörködünk a kiállítás már többször látott és a most először látható képeiben, dokumentumaiban, 1100 évünk megőrzött emlékeiben. Kerülgetjük az ATV filmeseinek reflektoraihoz tartozó vezetékeket, majd már a kijárat felé igyekezve örömmel látjuk, hogy jönnek a látogatók, sorok állnak a pénztáraknál.
Este méreg cseppen emlékeink poharába, amikor kíváncsian bekapcsoljuk a tévét, milyen riportért mentek fel a várba délelőtt a kereskedelmi tévések: villámcsődület, tüntetés a képek előtt az új alkotmány ellen!
Megkönnyebbülés, hogy koránkelők vagyunk, mire a tüntetők megjelentek, mi már hazafelé mentünk...