2013. febr. 12.

OZORAI PIPO VÁRÁBAN


Ozora reneszánsz várkastélya felújítva látogatható, igazi különlegesség a hazai műemlékek között, a kora reneszánsz építészet első magyarországi épülete.

Ki is volt a várkastély építtetője, Ozorai Pipo? A kép ismeretlen festő műve, a várban látható:

Az elszegényedett firenzei Scolari kereskedőcsalád Budára jött szerencsét próbálni, fiuk Philippo rövid idő alatt kitűnt tehetségével, Zsigmond király híres lovagja, temesi ispán, szörényi bán, királyi kincstartó, nem utolsó sorban sok győztes csatában híressé lett törökverő hadvezér, Hunyadi János oktatója a hadi tudományokra.  Feleségül vette Ozorai Borbálát, Itáliából hozatott mesterekkel pompás palotát építtetett, birtokai után felvette az Ozorai nevet, gyermekei azonban mind fiatalon haltak meg, így nem tudott dinasztiát alapítani Magyarországon. Ozorai Pipo halála után özvegye a várat és tartozékait Héderváry Lőrnic nádornak és fiainak adományozta. A vár története viharos, hol elzálogosítva, hol adományozva, töröktől feldúlva, kifosztva.
A Buda visszafoglalását követő felszabadító hadjárat során 1686 őszén foglalta vissza a keresztény sereg szintén ostrommal, ekkor leomlott a nyugati oldala.
Az új tulajdonos, Esterházy Pál nádor kijavíttatta a sérüléseket. A család 1772-es átépítése folytán nyerte el a vár mai alakját, akkor épült ki a ma is látható déli szárny a vaskos udvari árkádokkal.
A XIX. század elején megyei börtönként funkcionált, később magtárnak használták, majd a múlt század ötvenes éveiben volt iskola, sőt néhány családot is beköltöztettek...
Napjainkban már gyönyörűen felújítva várja a látogatókat.
Februárban a várudvar
A várban sok-sok levendula felaggatva, illatos füvek, szagtalanítóul, hisz csak sátoros ünnepeken mosakodtak







Ismeretlen utitársunk a konyhában
Ozorai Borbála szobája

A gobelint megcsodáltuk, lakomára nem hívtak...
Az a bizonyos potyogtatós, ki a vár árkába ...

 
Eredeti reneszánsz márványkandalló
 
A kályha szemközti oldala még eredeti csempékkel

 A lovagterem páncélos vitézének lova igazi ló volt, fertőzött zabtól pusztult el, így aztán most kitömött hadi 
paripa


 A turista, ha nem félős, még meg is szállhat a várkastélyban, vannak vendégszobák. Záróra után a személyzet hazamegy...
 Mi nem maradtunk, mentünk tovább Mohács felé, a Nemzeti Emlékhelyre.
Elmenőben a vár aljában még örömmel fedeztük fel Perczel Mór 1848-ban vívott ozorai csatájának emlékére emelt táblát:


Illyés Gyula: Ozorai példa


Ötven huszár volt akkor a Szabadság,

annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen, – középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.

Oh sármelléki, törpe Thermopilé –
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak, -- nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.

A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön.
Husz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tüköcsösön.

Megdördült ott lenn végülis az ágyu,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal süvöltve,
mint a nádasok csikasz-kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

Szorító, Lődöző… egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.

Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!... hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!

Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
e ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fujva énekünk –
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.


Nincsenek megjegyzések: